Volt egyszer egy könyvmoly,
akinek egyik legfőbb vágya az volt, hogy végre egyszer eljusson a Könyvhétre. Azt
hiszem, ez a mondat sokunkra igaz, és én rendkívül hálás vagyok, hogy idén
végre teljesülhetett ezen kívánságom. Tegnap ugyanis sikerült eljutnom csodás
fővárosunkba, és életemben először nem csak képeken, hanem élőben is
megszemlélhettem, milyen esemény is az, mikor a könyveket ünnepeljük.
Mert az igazság az, hogy utoljára
két évvel ezelőtt jártam nagyon közel ahhoz, hogy ellátogassak a Könyvhétre,
azonban akkor az emelt szóbeli után valahogy se nekem, se a testvéremnek, se
Anyukánknak nem volt kedve eltévedni a város rengetegében. Tavaly a
vizsgaidőszak miatt szinte fel sem merült az esély, ahogyan a Könyvfesztivál is
általában a ZH időszak kellős közepére esik.
Idén azonban május 27-ével
lezártam a saját vizsgaidőszakomat (ezzel rekordot döntöttem és másfél hét
alatt végeztem), így egyre inkább megfogalmazódott bennem annak a gondolata,
hogy érdemes lenne elmenni a Könyvhétre. S habár szinte az utolsó pillanatig
kérdéses volt, hogy akad-e majd kísérőm, szerencsére az egyik barátnőm, Kitti –
aki korábban már járt Könyvhéten, azt hiszem ezért is volt viszonylag könnyű
meggyőzni – azt mondta, hogy jön. Így történt hát, hogy rettentő idegesen, de
sok-sok elvárással kezdtem a szombatot reggel hatkor, és a 7:19-essel suhantam
is le Dombóvárra, hogy onnan InterCityvel utazzak a Keleti pályaudvarig. A
vonaton még befejeztem egy könyvet, melyet dedikálás céljából vittem magammal,
így az út viszonylag hamar elment, és azon kaptam magam, hogy a Kittivel
sétálok fel a Vörösmarty téri metrómegállóból, ahol rengeteg stand várt a
felfedezésre.