Mindig nagy örömmel veszem magyar szerzők regényeit a kezembe, de még mindig meglepetésként ér, milyen tehetségek rejtőznek kis országunkban. Ez T. S. Thomas esetében sincs másként.
T. S. Thomas: Londinium hercege
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Megjelenés: 2015
Oldalak száma: 568
ISBN: 9789632934594
Megrendelhető ide kattintva.
Moly-adatlap elérhető ide kattintva.
Fülszöveg:
Nagy Britannia kietlen romjain áll Londinium sötét metropolisza, amely az emberi civilizáció utolsó mentsvára. A növények szinte egytől egyig megsemmisültek, állatok sem maradtak a Földön, az éhhalál csupán két módon kerülhető el: farmerként zöldséget termeszteni a radioaktív talajon, vagy nemesként farmerek húsát enni Londinium fényűző éttermeiben. Az örök álmodozó parasztfiú, Demetrius Wannamaker útra kel, hogy szó szerint „eladja a húsát” a közösség polgármesterének, akinek lánya, Abigail éppen házasodni készül. Demetrius jó eséllyel pályázik rá, hogy őt magát szolgálják föl lakodalmi főfogásként, s ezzel megmentené családja tönkrement farmját – elsősorban haldokló édesanyját. Ám a nincstelen vegetáriánusfiú feltétlen önfeláldozása becsvággyá fajul, ahogy beleszeret Abigailbe, miközben a város sötét csatornarendszereiben lázadás készül a kannibál-társadalom szétzúzására…
Véleményem:
Bevallom őszintén, a kannibalizmus
témaköre elég távol áll tőlem, ám a fülszöveget elolvasva
kíváncsi lettem a könyvre – elvégre disztópiáról beszélünk,
egy új és izgalmas világfelépítés ígérete pedig gyakran
elcsábítja az embert. :) Így került várólistára a könyv, amit
a nyári szünet margóján sikerült is elolvasnom. Mivel a kötetet
csak tegnap fejeztem be, néhány ellentétes érzés még erősen
kavarog bennem, azért megpróbálom összefoglalni az olvasottakat.
:)
A fülszöveg mellett a borító és a
cím is elég figyelemfelkeltő: Londiniumban azonnal ráismertem
London római kori nevére, és az ókori fegyverraktár végül a
könyvben is említésre került. A borító átrajzolt Shakespeare
alakja nagyon találó, és több szempontból is illeszkedik a
történethez: nagy világégés után újjáépített Londont mintha
a mester egyik szonettjéből merítették volna, korabeli ruhákkal,
és olyan ékesszóló beszéddel, mintha egy újabb
Shakespeare-darabot olvasnánk.
A világfelépítés nagyon érdekes és
részletes volt, ami jól jött, hiszen egy atomháború utáni
korban vagyunk, ahol a radioaktivitás savvá változtatta az esőt,
vörösre festette a tájakat, és sokszorosára emelte a
csatornákban megbúvó patkányok méretét. Mivel a legtöbb
(ehető) állat kihalt, az emberek zöldségeken élnek, kivéve a
gazdag uralkodói réteget, akik a szegény peremvidékieket
vásárolják fel lakomának. Közéjük tartozik Demetrius
Wannamaker, aki testi „adottsági” miatt csak teher a
családjának, édesanyja ráadásul súlyos beteg. Helyzete miatt
dönt úgy, hogy útra kel Londiniumba, s bevallom, öröm volt ilyen
jól alátámasztott motivációról olvasni – mi lenne nemesebb,
mint feláldozni saját magunk azokért, akiket szeretünk?
Demetrius rendkívül zseniálisan
felépített karakter, és ami még jobb, hogy egyszer sem éreztem
az „ilyen ember márpedig nincs” érzést. Gyáva ember, aki fél
a jövőjétől, talán néha nyavalygósnak tűnhet, de melyikünk
ne félne, ha a saját bőrét vinné a vásárra? Dem mégis
megváltozik az út során, és amikor rabszolgaként egy konyhában
találja magát, elindul azon az úton, ami a húsevők körébe
vezet. Érdekes folyamat volt, ahogy a peremvidéki, csupa
csont-és-bőr Demetriusból életerős, sötét Demetrius lett, akit
néha az elborulás fenyegetett, mert a kannibalizmus nem az a
kategória, amiért ne fizetnének józan eszükkel a résztvevői.
 |
| Általam készített montázs a könyvhöz |
A Shakespeare hatású Londinium
groteszk, egyben komikus ellentéte volt a peremvidék
szegénységének. Ahogy már utaltam rá, az egyszerű beszédet ott
az ékesszólás váltja fel, ami először meglehetősen
nevetségesen hatott, aztán ahogy komolyodtak az események, egyre
kevésbé éreztem úgy, hogy itt bizony kilóg a lóláb. A
rongyokat és modern ruhákat kosztümök, míg a villanyáramot
fáklyák fénye váltotta fel. Nagyon tetszett, hogy egyes darabok
szó szerint említésre, sőt, idézésre kerültek, többek között
a Rómeó és Júlia, a Szentivánéji álom, vagy a Titus
Andronicus.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy
könnyen emészthető volt a könyv (remélem, megbocsátjátok ezt a
szójátékot), mert néha tényleg úgy éreztem, hogy nem bírom
tovább, le kell tennem, vagy bármi másra gondolnom, különben
vacsorára egy falatot sem tudok majd enni. Az emberi hús
feldolgozása, megsütése és (akár nyersen való) megevése a
regény szerves részét képezte, így utólag magam is csodálkozom,
hogy az ilyen jelenetek után hogy voltam képes a továbbolvasásra.
(Erről valószínűleg az izgalmas cselekményszövés tehet.) Néhány jelenet egész egyszerűen beteg, de ezt maga az író, ebből kifolyólag pedig szereplőink is
tudják, mégis olvastatja magát a regény, és egyszer csak azt veszed észre,
hogy egy ültő helyedben elolvastál száz oldalt, miközben teendők
bokros sora vár mellette.
Összességében egy szórakoztató, de
cseppet sem könnyű olvasmánnyal van dolgunk, amire szívem szerint
egy tizennyolcas, de minimum egy tizenhatos karikát aggatnék –
ezen határ fölött pedig elsősorban azoknak ajánlom, akik nem
riadnak vissza az öldökléstől, és úgy érzik, el tudnának
olvasni egy olyan regényt, melyben tulajdon embertársaik jelentik a
főfogást. A vérengzésen túllépve egy remekül megírt történtbe
botlunk, izgalmas világképpel és olyan dupla-tripla csavarokkal,
amiktől tátva marad a szánk. A Trónok harca rajongóinak külön
ajánlom ezt a könyvet, a végén ugyanis a harmadik évad egyik
kiemelt eseménye jut majd az eszükbe – egy még véresebb,
brutálisabb kiadásban. Természetesen függővéggel van dolgunk, így kíváncsian várom a következő részt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése